Ars poetica
Székely Annamária
Festészetem központi témája a tér és a tér érzékelése, rétegződése és állandó átformálódása. A kiindulópont valós, bárki számára felismerhető városrészlet, utcarészletek, épületek, épületeggyütesek, az épített környezet fragmentumai. lenyomatai. Számomra ezek a helyek nem dokumentálandó látványok, következésképp olyan rendszerek, amelyekben a valóság és a látás egymásra vetül.
A festményeimen gyakran megjelenő terek közvetetten egy sajátos filteren – a tükröződésen – keresztül jutnak el a nézőhöz. A reflexió egyszerre torzít és gazdagít, mert az ábrázolt utcarészletek kiegészülnek az üveg mögötti belső terek sejtésével és így új, nem létező, de mégis felismerhető térbeli viszonylatok jönnek létre. A látvány ilyenkor több képi valóság leképezése, vagyis több rétegű optikai és jelentésbeli áttűnés.
A tükröződés számomra nem csupán eszköz, hanem a látás filozófiai metaforája, ami arra emlékeztet, hogy a tér mindig közvetítve, töredékekből és reflexiókból épül fel bennünk. A festészetemben ez a közvetítettség teremtő erőt jelent, egy olyan szűrőt, amely új struktúrákat hoz létre ott, ahol a valóság és a kép találkozik.
A városi térhez való festői megközelítésem nem egyszerű ábrázolási kérdés, hanem az észlelés mélyebb természetére irányuló vizsgálat. A valós terek fragmentumaiból kiinduló képeim nem a látvány másolatai, hanem a tér megtapasztalásának sajátos modelljei. Ebben a megközelítésben a tér nem fizikai adottság, hanem érzékelési és jelentésbeli rétegződés, ahogyan azt Edmund Husserl (1859-1938) és Maurice Merleau-Ponty (1908-1961) fenomenológiája is hangsúlyozza. A nézőpont, a test helyzete, a figyelem fókusza mind olyan tényezők, amelyek aktívan alakítják azt, amit térként élünk meg. A tükröződések szerepe éppen ezért válik kulcsfontosságúvá, a felületek által visszavert és átformált látvány egy sajátos közvetítettségi állapotba kerül, amelyben a valóság már nem egyetlen, stabil kép formájában jelenik meg, hanem egymásra csúszó rétegek, töredékek és fénylenyomatok sokaságaként. A tükröződő motívum így a látás-alakítás vizuális metaforája, megmutatja, hogy a tekintet sosem közvetlenül ragadja meg a világot, hanem mindig egy médiált, konstruált térben mozog.
Martin Heidegger (1881-1976) gondolatai tovább árnyalják ezt a megközelítést. Az épített környezet nem csupán helyszíne, hanem feltétele az ember világban való létének, az utcák, az épületek, a bennelét nyomait hordozzák, olyan pontok, amelyekben a létezés feltárul. A városi részletek, amelyeket a festészetem kiemel és önálló vizuális képpé alakít, valójában ezeknek a nyomoknak a koncentrátumai. A fragmentumok egyszerre utalnak a hiányzó egészre és az élmény személyes jellegére, arra, hogy a város nem absztrakt tér, hanem megélt hely. A képeimen a városkép egy szubjektív dokumentum, a „lét-nyom”, amelyben a táj és az emberi jelenlét rejtett összefüggései jelennek meg. A tükröződés ebben a perspektívában nem puszta optikai jelenség, hanem a feltárulás egy módja, a világ kimozdul megszokott helyéből, és új, eddig rejtett arcait mutatja meg.
Jean Baudrillard szociológus és filozófus (1929-2007) gondolata a szimulákrumról tovább mélyíti a tükröződés szerepének értelmezését. A tükröződés nem az eredeti látvány hű mása, hanem egy új vizuális entitás, amely saját törvényei szerint szerveződik. A felület által létrehozott kép leválik a forrásáról és olyan valóság változattá válik, amely egyszerre ismerős és idegen. A városrészlet a
tükröződés által már nem önmaga, hanem egy alternatív, szűrt, eltolódott változata, egy „tükör lét”, amelyben a fizikai tér és annak reflexiója kölcsönösen kiszorítják és kiegészítik egymást. A festményeimen ez a kettősség önálló valósággá szerveződik, a tükröződés a látvány autonóm formájává válik, amely újrateremt.
E három gondolati horizont, a fenomenológiai észlelés, a heideggeri létben-lét és a posztmodern szimulákrum a festészeti gyakorlatban közös terepre érkezik. A város töredékessége, a felületeken átszűrt látvány, a tükröződés, mint elmozdító elem mind arra mutatnak, hogy a tér egy állandóan változó tapasztalat, struktúra. A festményeimben megjelenő terek így nem reprodukciók, hanem a látás és a létezés közötti átmenetek vizuális lenyomatai, olyan helyek, ahol a valóság felületet vált és tükröződéseiben új alakzatokra lel.
A festészet történetében a trompe-l’oeil az észlelés határainak vizsgálataként jelenik meg, a kép a sík ellenében hozza létre a tér illúzióját, miközben a néző testi jelenléte aktiválja a látványt. A fenomenológia, különösen Maurice Merleau-Ponty rámutat, hogy a tér érzékelése mindig a testhez kötött, a trompe-l’oeil ezért több mint optikai játék, vagyis magában hordozza az észlelés filozófiai kérdésfelvetését.
Korábbi munkáimban ezt a jelenséget a képből való „kilépés látszata” felől közelítettem meg, a festett illúzió teremtette meg a térhatást. Újabb munkáimban azonban a koncepció megfordul és a kép fizikai hordozója lép ki a síkból, maga a felület válik háromdimenzióssá. Egy meghatározott nézőpontból mégis síknak látjuk a kompozíciót, mintha nem létezne a kiemelkedő forma valós kiterjedése. A festett perspektíva tehát erősebbnek bizonyul a tárgyi valóságnál és az illúzió elfedi a hordozó testiségét.
Ez a kettősség a festészet és a szobrászat határmezsgyéjén hoz létre új szemléletet. A Donald Judd (1928-1994) -féle „tárgy-volt” minimalista hagyományával szemben a képeim egyszerre őrzik a műalkotás illuzionisztikus és tárgyszerű természetét. A háromdimenziós képsík épületszerű jelenlétté válik, miközben városképi motívumokat ábrázol, a kép így nemcsak ábrázol, hanem térbe írja magát. Egyúttal a festmény végül kimozdul a statikusságból és perceptuális eseményt generál, amit a néző mozgása, a nézőpontváltások és a felismerés pillanatai hoznak létre. A valós tér és a látszat tere összeolvad, majd szétválik, itt jön létre az a posztmodern szimulákrumszerű helyzet, ahol az illúzió és a valóság egymás ellentéteiből egymás lehetőségeivé vállnak.
A képsík térbeli kiterjesztése így egyszerre művészeti és filozófiai kísérlet és annak a vizsgálata, hogy a látás hogyan teremti meg a teret, és a festmény miként válhat saját anyagiságát meghaladó tapasztalattá.
Munkásságom egyik hangsúlyos irányát alkotják azok a festménysorozatok is, amelyek szintén valós, városi terekből indulnak ki, ám a látványt nem hagyományos perspektíván, hanem 3D megjelenítésen keresztül közvetítik. A vörös–kék anaglif technika alkalmazásával a térélmény a néző aktív részvételéből, a vörös- kék szemüvegen át történő észlelésből születik meg. Ez a fajta „technikai közvetítettség” a fenomenológiai gondolkodás számára is kulcsfogalom, vagyis a tér nem önmagában adott, hanem az észlelés aktusában jön létre.
Ebben az esetben a festészet alapvető eleme, a szín kerül előtérbe. A 3D hatás itt nem a forma plaszticitásából, hanem a színek egymás mellé rendeléséből, rezgéséből és eltolódásaiból épül fel. A kompozíciók élénk, intenzív koloritja sajátos paradoxont hoz létre ugyanis a térhatás végül úgy teljesedik ki, hogy a néző a szemüveg lencséin keresztül épp a színek redukált spektrumából érzékeli a mélységet. A festmény így egyszerre működik érzéki-térbeli élményként és optikai konstrukcióként.
Számomra ez a technika a festészet határainak tágítását jelenti, így a városkép nem csupán ábrázolt objektummá válik, hanem a látás folyamatának terepévé. A 3D-s festmények a néző pozíciójára és a szín által működtetett illúzióra építenek és arra, hogy a tér tapasztalata mindig több, mint ami a kép síkján látható. A festmény így nemcsak teret jelenít meg, hanem teret hoz létre, olyan perceptuális eseményt, amely a szín, a technika és az érzékelés kölcsönhatásából születik.
A tükröződés, különösen a kirakatüvegeken keresztül, nem csupán vizuális effekt, mert szoros kapcsolatban áll a modern városi és a fogyasztói társadalommal. A kirakatok tükrözik a környezetet, ugyanakkor megmutatják a trendeket, a divatot és a hétköznapi élet dinamizmusát. A reflexiók így egyszerre szolgálnak perceptuális és társadalmi kommentárként, következésképp a városi tér nemcsak vizuális fragmentum, hanem a társadalmi szokások és egyben a kortárs kultúra lenyomata is. A tükröződő felületek a valóság és a fogyasztói reprezentáció rétegeit fonják össze, miközben a festészet alapvető eszközei, ami a szín, a forma és a perspektíva, aktiválják a nézőt.
Összességében munkáim a festészet határait vizsgálják, a képsíkot, a tér érzékelését, a színek játékát és a nézői észlelés szerepét. A városképek, az épületek és a tükröződő felületek nem pusztán ábrázolt fragmentumok, inkább perceptuális és társadalmi események. A síkból kilépő, 3D-s és tükröződő képek egyaránt arra irányulnak, hogy a néző számára a tér ne csupán vizuális információ legyen, hanem aktívan megélt tapasztalat. A festmény így kilép a tárgyi mivoltából és élmény, a látás, a szín, a tér és a társadalmi reflexió találkozásává válik, amelyben a valóság, az illúzió és az anyagiság összekapcsolódik.
Budapest
- 12. 12. Székely Annamária